A HATÁR MENTÉN MÁR RÉG NEM A FORINT DIKTÁL

Győr-Moson-Sopron vármegyében az euró árfolyama már rég nem egyszerű gazdasági adat. A nyugati határ mellett mindennapi téma lett. Olyan, mint az időjárás vagy a benzin ára. Az emberek reggel ránéznek a telefonjukra, mennyi az euró, és abból nagyjából már tudják is, milyen napjuk lesz.
Az Ausztriába ingázóknál vannak klasszikus beszélgetések. Mennyi a sor a határon? Hol olcsóbb a tankolás? És persze mindig előkerül az örök kérdés: „Mennyi most az euró?”
A határhelyzet legalább mostanában nem akkora idegbaj, mint pár éve volt. A Covid alatt sokan hajnalban órákat álltak a sorban, mire átértek dolgozni. Ahhoz képest most már szinte luxus az élet. Néha gyorsabban átjut az ember Ausztriába, mint Sopronon péntek délután.
A forint viszont továbbra is képes pillanatok alatt átírni a családi költségvetést.
Rengetegen euróban keresik a fizetésüket, de forintban élnek. És ez egyáltalán nem mindegy. Amikor gyenge a forint, az osztrák fizetés hirtelen sokkal jobban néz ki. Az ember úgy érzi, végre lehet egy kicsit előrébb jutni. Könnyebb félretenni, könnyebb egy nagyobb bevásárlást megcsinálni vagy kifizetni egy váratlan kiadást.
Most viszont más a helyzet.
Egy nettó kétezer eurós fizetés pár éve még körülbelül 760 ezer forintot ért, amikor 380 körül volt az euró. Most ugyanez nagyjából 720 ezer forint.
Papíron ez „csak” negyvenezer forint különbség. A valóságban viszont az emberek pontosan érzik. Ennyiből kijön a tankolás, a rezsi egy része vagy egy nagyobb bevásárlás. Főleg úgy, hogy közben az árak valahogy nem akarnak visszafelé menni.
Mert amikor gyenge volt a forint, minden drágult. A boltosok, szolgáltatók és éttermek szépen megmagyarázták, hogy gyenge a forint, drága minden. Most viszont, hogy erősödött valamennyit, érdekes módon semmi nem lett olcsóbb.
A magyar infláció olyan, mint a balatoni hekk ára: felfelé mindig könnyen talál utat, lefelé viszont valahogy eltéved.
A határ mellett élők emiatt egyre többször járnak át Ausztriába vásárolni. És már nem csak tévét vagy mosógépet vesznek ott, hanem teljesen hétköznapi dolgokat is.
Mosóport. Kávét. Csokit. Pelenkát. Vagy éppen telefont.
Sokan már kívülről tudják, melyik osztrák boltban mikor van akció. Ez itt már külön életforma lett.
És persze van ebben valami tipikusan magyar is.
Az ember képes elautózni ötven kilométert azért, hogy spóroljon pár ezer forintot, majd hazafelé elégedetten közli: „Nem is a pénz miatt mentünk.”
Dehogynem.
Közben a Balaton is szépen megérezte az elmúlt évek változásait. A balatoni árak olyan szintre értek, hogy néha az ember már azt várja, mikor szolgálnak fel kagylót a lángos mellé.
Sok osztrák turista már nem úgy néz Magyarországra, mint régen. Már nem vagyunk az „olcsó szomszéd”. És amikor egy balatoni vacsora többe kerül, mint Horvátországban a tengerparton, akkor az emberek elkezdenek számolni.
Nemcsak az osztrákok.
A magyarok is.
Sokan ma már inkább Horvátországba mennek nyaralni, mert ha már úgyis drága minden, akkor legalább legyen tenger is a kilátásban. Ez lett a furcsa magyar valóság: Ausztriában vásárolunk, Szlovákiában tankolunk, Horvátországba megyünk nyaralni.
A nyugati határ mellett élők szempontjából az euró már rég nem „külföldi pénz”. Hanem biztonság. Kiszámíthatóság. Nyugalom.
Sokan ezért mondják azt, hogy Magyarországnak már régen az eurózónában lenne a helye. Nem politikai okból. Egyszerűen azért, mert elegük van abból, hogy állandóan számolgatni kell.
Mert ma ezen a vidéken mindenki stratégiázik.
Van, aki kivár, és csak akkor vált eurót, amikor szerinte jó az árfolyam. Más azonnal átvált mindent, nehogy másnap megint kevesebbet érjen. Sokan már euróban tartják a megtakarításaikat, mert jobban bíznak benne, mint a forintban.
A nyugat-magyarországi ember lassan külön szakmát tanul meg az élet mellé: árfolyamszakértő lesz.